A Reinkarnáció és az élet értelme

Írta: Agnisetu

Copyright © 2021 Minden jog fenntartva! A mű szerzője fenntart magának minden jogot ami mind a mű készítőjét törvényileg megilleti (sokszorosítás, forgalmazás, nyilvános helyen bemutatás stb.)


Amikor elindul az ember a spiritualitás ( vagy a yoga ) útján, akkor kénytelenül felmerül benne az élet értelmének kérdése. Mivel rendszerint beleütközik ebbe, ezért a választ legtöbb esetben nem is találja. Elindul az úton, és mindenféle gyakorlatokat, praktikákat végez, s attól várja a reményt, a választ, hogy tán mikor megvilágosodik, akkor a válasz egész tárháza eléje járul.

Tehát, akkor az élet értelme az, hogy világosodjunk meg, különben újra és újra le kell születnünk ( reinkarnáció ) ? Ennyi lenne az egész?

A "leszületünk" nem túl hatékony fogalom. Nincs leszületés, csak az elménkben levő tér korlátja miatt látjuk így. Ez első olvasatra furcsának tűnhet, de hogy ne az elmém általi kreációkat ontsam, ezért egy ősi szanszkrit szövegrészt mutatok önöknek, melyhez egy röpke kommentárt is fűztem.

A Sāṃkhyakārikā 62.-ik aforizmája a következőt mondja:


Tasmān na badhyate addhā, na mucyate nāpi saṃsarati kiṃcit saṃsarati badhyate mucyate ca nānāśrayā prakṛtiḥ.

"Így bizony, az Individuális Lélek soha nem kötött, ezért transzmigrációja lehetetlen; Csak a Természet sokrétű alkotásában megjelenő dolgai vándorolnak különféle formákat öltve; Ennek felismerése tesz szabaddá."


A szövegből tisztán láthatjuk, hogy az individuum nem fentről jön lefelé.

A könnyebb megértéshez, mondok egy eklatáns példát:

Minden este, amikor elalszunk egy speciális álom állapotba kerülünk, mint minden ember. Ezt nevezzük mély-alvásnak, szanszkritul suṣupti. A mély-alvás állapotában nem tapasztaljuk a testet, de az elme mozgását sem.

Amikor közvetlenül ebből ébredünk fel ( néha-néha ), akkor tapasztaljuk azt, hogy nem álmodtunk semmit, egyszerűen csak felébredtünk. Ez gyakorlatilag a semmi állapota ( Śūnyatā ), melyben nagyon jót lehet pihenni, mert az elme szunnyad. Amikor nagyon fáradtak vagyunk, fizikailag vagy mentálisan, a tudat automatikusan ebben az állapotban tölti a legtöbb időt, miután elaludtunk. Ez egy természetes pihenési folyamat. Tehát ez a mély-alvás, mentes a fizikai test és az elme jelenlététől. Viszont két dolog aktív benne, a prāṇa, vagyis az életerő ( ezért tudunk ebből felébredni minden reggel, mert ez tartja fent az individualitást ), valamint a vāsanā-k, azaz a látens, mentális lenyomatok, amik a karmáink forrása. Amikor az elme kipihente magát és vannak meg kibomlásra váró mentális lenyomatok a tudatodnak ebben a nagyon mely régiójában, akkor újra felébredünk és folytatjuk az életet.

A halálnak hívott folyamat annyiban különbözik ettől, hogy ha az adott életben jelenlevő fizikai testünk nem képes már a látens lenyomatok megcselekvéséhez ( mert elhasználódott ), akkor meghal, pontosabban visszatér a Prakṛti-be. Most erről elég annyi, hogy ez egy olyan része az individuális tudatnak, ahonnan a fizikai testünk és az elme minden reggel újra és újra megnyilvánul ( mert ez a saṁsāra természete ), valamint minden mély-alváskor ide visszahúzódik. Ha a testünk meghal, de vannak meg látens lenyomatok az okozati testünkben ( tudatalatti, vagy māyātattva ), akkor új test születik a Prakṛti-ből, melyhez új személyiség kapcsolódik azért, hogy a maradék látens lenyomatok kiteljesedhessenek. Amik az előző életünkből maradtak. Az egész egy szembecsukás és kinyitás újra. ( A Śaivizmus ezt szimbolizálja Śiva lehunyt és kinyílt szeme. )

Amíg a test alkalmas a karmánk megcselekvésére, addig ugyanazzal a testtel ébredünk, de amikor már nem, akkor új test jelenik meg, miután visszatértünk a mély-alvásból. Ezt nevezzük újjászületésnek. Vagy reinkarnációnak, ami húsba öltözést jelent.

A gond ott van, hogy minden pillanatban cselekszünk és megítéljük a tetteket jó és rossz tettként, ami újabb és újabb mentális lenyomatokat generál és ezért a folyamat megy előre folyton. Ha egy ember Śaktipāta-t kap ( Isten kegyelme ), akkor, ha a teste Végleg megöregszik, mint minden embernek, akkor ebben a pillanatban, a Śaktipāta hatása megszünteti a fennálló maradék mentális lenyomatokat és nem új testet kapva nyitja ki a szemét, hanem átlepi a māyā-t és megvilágosodva marad, vagyis Felszabadul és nem nyilvánul meg újabb test a Prakṛti-ből.

A Sāṃkhyakārikā-ban Īśvarakṛṣṇa ezt fantasztikus módon tömörítette össze pár mondatban. Ezért érdemes tanulmányozni az ősi iratokat, mert amikre a spekulációnk útján nem jönnénk rá, azokra bennük magyarázatra lelünk. Ha pedig még sem, akkor a tanító elmagyarázza majd.


Néhány rendszer szerint, mi történik a lélekkel a halál után?


A Śaiva Siddhanta szerint:

Śivaloka (ahol Śiva a Legfelsőbb Úr és az istenek laknak). Antarloka (ahol lényegében a " Dévák " és az "asurák" élnek), Bhulola (földi birodalom), ahol a lélek (nara) fizikai testet vesz fel. A lélek mind a "háromhoz" alakot vesz fel, majd közvetlenül a finomanyagi síkhoz megy, és miután részben a karma (jó vagy rossz karma) kitermelése után a nara visszatér a földi birodalomba, hogy megmaradjon a fennmaradó karma - mert bizonyos karmákat csak a földi birodalomban lehet megszerezni - akkor kezdetét veszi az utazás. Ezért ebben a rendszerben 7 kategórián át utazik a lélek. Miután moksa (vagyis a lélek mind a 7 testcsakrát irányította), a Śivaloka felé indul, ahol a lélek megpróbálja elsajátítani a következő 7 csakrát. Miután a lélek elsajátította az összes csakrát, a lélek egyesül az Úr Śivával, mint a folyó az óceánnal. Ezt hívják vishwagrasa néven. Ennek elérésére a Siddhanta Śaivizmus 5 rétű módszert dolgozott ki.


A Vira Śaivizmus szerint:

A Vira Śaivizmus monista-teista doktrínáját Śakti Vishishtadvaitának hívják - a képzett non-dualizmus verziója, amely elfogadja mind a különbséget, mind pedig a lélek és az Isten közötti különbséget, mint például a nap és a sugarai. Röviden: Śiva és a kozmikus erő (Śakti), vagyis a létezés egyek ("Śiva vagy te; visszatérsz Śivába"). Śiva mégis túlmutat a teremtésén, amely valódi, nem illuzórikus. Isten mind teremtő, és oka mindennek. A lélek felszabadult állapotában megkülönböztetés nélküli egyesülést ér el Śivával. A Vira Śaiva szent Renukacharya azt mondta: "Mint a vízbe hintett víz, a tűz a tűzben, a Legfelsőbb Brahmanban összekeveredő lelket sem tekintik különállónak". Śiva (Linga) és a lélek (anga) valódi egyesülése és identitása az élet célja, amelyet sunnyának, vagy semminek neveznek, amely nem üres üresség. Az egyik összeolvad Śivával a shatsthala által, az odaadás és az önátadás fokozatos hatlépéses útján: bhakti (odaadás), mahesha (önzetlen szolgálat), prasada (Śiva kegyelmének keresése), pranalinga (mindenki Śiva tapasztalata), sharana (önzetlen menedék) Śivában) és aikya (egység a Śivával). Mindegyik fázis közelebb hozza a keresőt, amíg a lélek és az Isten az örökkévaló Śiva-tudat végső állapotába egyesülnek, amikor a folyók összeolvadnak az óceánnal. A Vira Śaivizmus elérésének eszközei a panchacharától (öt viselkedési kódex) és az astararanától (nyolc pajzs) függnek, hogy megvédjék a testet, mint ami az Úr székhelye. Az öt kódex a következő: Lingachara (a Śivalinga napi imádása), sadachara (figyelem a hivatásra és kötelességre), Śivachara (Śivának az egyetlen Istennek való elismerése és a tagok közötti egyenlőség), bhrityachara (alázat az összes teremtmény felé) és ganachara (a közösség védelme) és annak tételei.


A Kashmiri Śaivizmus szerint:

Amritatva (halhatatlanság nektárja). Eme non-duális rendszer szerint sem születés, sem halál nem létezik (individuumként persze úgy éljük meg), hanem minden az Önmaga jelenségeinek puszta tükröződése (pratibimba). Ez jelenti, hogy amit halálnak nevezünk, az az Én-tudatosság "önmaga" látásának hatalmas tapasztalata (Śivadristi). A yogi ezért arra törekszik, hogy véget érjen a szenvedés, tudatosítva a tudat ( purusha ) és a megnyilvánulás ( prakriti ) közötti különbséget, és felismerve azonosulását a purusha-val, a látóval. A yoga végső célja a kaivalya - néha elszigeteltségként fordítva. A vedantinok arra törekszenek, hogy letakarítsák a maayaat (a nyilvánvaló világ gyökerét, amelyet irreálisnak hívnak, mert halálnak, pusztulásnak és pusztításnak van kitéve), és beépülnek az Énbe (Brahman). De a non-duális Śaivák célja az, hogy felismerjék valódi természetüket Śiva (tudatosság) formájában, majd az egész teremtéshez forduljanak, és isteninek tekintsék. Bizonyára paradoxonnak tűnik, de ezt néhány mondatban (és több órás tanulmányban is) nagyon nehéz kifejti.


A Felszabadulás - Mokṣa

A szanszkrit "mokṣa" szót gyakran "felszabadulásként" fordítják le, de Indiában minden szellemi hagyomány számára ez a felszabadulás valamivel másképp értelmezhető. Abhinavagupta Īśvarapratyabhijñāvimarśinī munkájában az élőlény végső vagy abszolút célját tiszta szubjektivitás állapotaként definiálja ( Aham ("Én"), amely az Abszolút vagy Paramaśiva ( Parasamvit ) természetéből áll. A Śrī Tantrāloka-ban a mokṣa-ról így beszél:

"A mokṣa csak akkor létezik, ha eléred az abszolút független szabadságát ( svatantrya )."

Ez az abszolút függetlenség az isteni öntudat teljes elmerülése vagy felszívódása ( Skt. Samavesha ). A mokṣa mindenféle aspektusát különböző szavak segítségével lehet leírni, de a szóbeli leírás mindig hiányos marad. A Kasmiri Śaivizmus - Trika-darśanaiban a mokṣa megértése más filozófiai rendszerek értelmezésétől lényegesen különbözik; például a Klasszikus Yoga, az Advaita Vedānta vagy a buddhizmus értelmezésétől.

A mokṣa a nem-duális Kasmiri Śaivizmusban nem Brahman ( tudatalatti üresség ), nem puszta üresség ( śūnyatā ), nem elszigetelés, stb. A mokṣa itt a jīvanmukti állapota ( testben felszabadult ), ami nem a szellemi szabadság átmeneti koncepciójaként értelmezhető, hanem ebben az életben teljes meggyőződésként ( a jagat-ānanda egyetemes boldogságának tapasztalata, a turya legmagasabb állapota ), és az ilyen szabadság elválaszthatatlan az élettől. Lényegében ez a mokṣa a Śiva-Śakti esszenciális egysége, prakāśa-vimarsa vagy cidānanda dinamikájának játékos állapota. Ez a háromféle szennyeződés teljes elpusztítása: ānava-mala, māyā-mala és kārma-mala.

A Swami Lakshmanjoo tanítása azt mondja nekünk, hogy a māyā szintjén működő különböző istenek által küldött áldás vagy Śaktipāta ( Source: Bhagavad Gita, in the Light of Kashmir Shaivism by Swami Lakshmanjoo ), önmagában nem vezethet el a végső felszabaduláshoz, hanem csak a magasabb szintű gyönyör ( bhoga ), amely különösen az újjászületésen keresztüli dimenzióban ( lokah ) megy végbe. Ez a valódi Isten akarata / kegyelme / Śaktipāta -ja, egyedül ez képes felszabadítani a lelkeket a samsāra alól. A nem-duális Śaiva āgama-k azt állítják, hogy az empirikus abszolút vagy a valóságban való nyilvánvalóvá válása csak az alábbi képlet tényleges megvalósulásának eredményeképpen valósul meg:

"A végeset nem lehet elválasztani a végtelentől, és ezt a végtelen látszatot nem szabad eloszlatni az igazi vágyunktól, ami itt is van, de ami nem itt van, az sehol sincs. "

A jīvanmukti a Kasmiri Śaivizmus megvalósításában teljesen összhangban van ezzel az univerzális āgamikus formulával.