Kāpālikák

Írta: Agnisetu

Copyright © 2021 Minden jog fenntartva! A mű szerzője fenntart magának minden jogot ami mind a mű készítőjét törvényileg megilleti (sokszorosítás, forgalmazás, nyilvános helyen bemutatás stb.)


Az előző részben láthattuk, hogy a Pāshupata hagyományt szinte a legősibb Śaiva irányzathoz sorolhatjuk - melyről visszamenőleg a történelmi és az írásos feljegyzések alapján tudomásunk van -, és a továbbiakban megpróbáljuk az elkövetkező irányzatok közti átmenetek és láncolatok összefüggéseinek bemutatását feltárni. 

Mielőtt tovább is mennénk a Kāpālikák absztrakt szervezetének ismertetésébe, előtte engedje meg a kedves olvasó, hogy a Kālāmukhák rendjébe vegyünk egy kis bepillantást. Hogy miért? Azért, mert Lakulīsát a Pāshupata hagyományból kifejlődött jól szervezett Kālāmukhák is tisztelték. Egyetlen írásuk sem maradt fenn és hitüket illetve gyakorlataikat csak kritikusaik írásaiból ismerhetjük meg. A Kālāmukha rend Kashmirból származik. Az i.sz. tizenegyedik és tizenharmadik század között a Dekkán-félsziget délkeleti részén a Pāshupata hagyomány mellett működött. Úgy tűnik, hogy Lakulīsa a tizenegyedik század kezdetén északról délre vándorolt át, talán azért, mert Kashmirban elvesztették pártfogásukat. A Kālāmukha azt jelenti "feketearcú", mely abból a tényből származik, hogy ezen aszkéták homlokukon a lemondás jelzéseként egy meglepő fekete jelet viseltek. Két nagy csoportjuk volt, az egyiket mint "erő gyülekezet" (śakti-parīsad) ismerték, a másikat "oroszlán gyülekezetként" (sinha- parīsad), ezenkívül mindkettő saját alcsoportokkal rendelkezett. Találgathatunk, talán a korábbi gyakorlatában és elméletében inkább az Istenség hatalmi vagy női aspektusa felé irányult, a későbbi pedig talán inkább a transzcendentális Valóság férfi aspektusa vagy Śiva felé terelődött. 

A Kālāmukhák tanuláskedvelők voltak és különleges kapcsolatuk volt a logika egy hagyományos rendszerével, a tudás Nyāya iskolával. Így egy felirat szerint Somēsvara, a Kālāmukha rend egy híres tanítója i.sz. 1094-ben nagy yogikus megvalósítása és a művészetekben illetve a tudományban egyformán nagy tudása elismeréseként falujától nagylelkű adományt kapott. Mint az sok más templomi iratból egyértelmű, a Kālāmukhák jól ellátták magukat erkölcsi szabályokkal, melyeket az erkölcsi fegyelmezés (yāma) és az önfegyelmezés (nīyāma) kategóriái alatt Patanjalī szerkesztett. A feliratos bizonyítékok nem támasztják alá azt a szélesen elterjedt hitet, hogy a Kālāmukhák visszataszító és szemérmetlen gyakorlatokat végeztek volna. Úgy tűnik, hogy egyszerűen egy másik Śaiva renddel keveredtek össze, a híres Kāpālikákkal, akik közvetlenül nem tartoznak meghatározó módon a Śaiva áramlathoz, hanem jellegükben inkább tantrikusak. És itt el is érkeztünk ahhoz, hogy a Kāpālikák rendjét bemutassuk.. 

A Kāpālikák ("koponyahordozók") vagy más néven mahāvratīnok ("nagy esküdtek") korai történelme ismeretlen. Vannak, akik a Pāshupata hagyomány kialakulását illetően egy azon időre datálják, megint mások a Pāshupaták egy külön csoportjából kivált szervezetként tekintenek rá. A koponyaviselőkre történő hivatkozásokkal találkozhatunk már az időszámításunk előtti munkákban is, de úgy tűnik, a Kāpālika rend csak az első évezred közepétől ered India déli részéről. Bizonyos, hogy az i.sz. hatodik században a szanszkrit irodalomban a kāpālikákra gyakran utaltak. Igazából egyik mellet sem foglalok állás, hiszen az időbeli meghatározás az eredeti témánk felkutatásához viszonyítva a bizonyítékok hiányában elég elenyésző. Ezért meg sem kíséreljük ezt. Lényegét tekintve a Kāpālikák nevüket az emberi koponya körbe hordozásának okkult szokásáról kapták. A koponya egyben szolgálta a rituális szertartást és az evés eszközét is. A Kālāmukhák esetéhez hasonlóan, a Kāpālika irodalom nem maradt ránk és az a kicsi is, amit tudunk róluk, nagymértékben e szélsőséges forma ellenzőitől ered, bár mi nyugatiak némileg pozitívan (vagy legalább semlegesen) próbálunk beszélni róla. E leírások legtöbb Kāpālika tag számára pontosan látszanak, mivel kis csoportjaik mind a mai napig Assamban és Bengálban élnek és sok évszázad óta hírhedt gyakorlataikban foglalatosak. A csodálatosan összeállított, a tizenhetedik századi Harsa király életéről szóló Harsacarītāban, az ünnepelt udvari költő Bāna egy Pāshupati király és Kāpālika közötti találkozásról ír. Az aszkéta elfogadta a királyt tanítványának és hamarosan arra kérte, hogy vegyen részt az éjszakai szertartáson, melyről a Kāpālikák egyébként híresek voltak. Egy holttestet vörös szantálfa pépével kentek be, majd Bhairava feketére festette magát, fekete ruhát és díszeket öltött és a test mellkasához ült. Ezután tüzet gyújtott a halott szájában és mágikus mantrák mormolása közben fekete szezámmaggal ajánlott fel abba. A föld előttük hirtelen megnyílt és egy ádáz kinézetű szellemi lény emelkedett fel, majd rögtön Bhairava és a három másik jelenlévő tanítványra támadt. Bhairavának sikerült megfékeznie a szellemet, de nem akarta megölni és ezért a kegyelméért később Laksmi istennő megjutalmazta. Mindenesetre a szertartás sikeresnek bizonyult és Bhairava elérte a vīdya-dhāra vagy más néven a "bölcsesség birtokosa" állapotát. 

Azt a tényt, hogy nem minden Kāpālika volt ilyen jóindulatú, az a történet mutatja, amit a tizenhetedik századi híres költő, Dandīn által írt Dāsa-kumāra-carītāban (a tíz herceg története) találunk. E történet szerint Mantragupta, a tíz herceg egyike, "véletlenül" kihallgatta egy férj és egy feleség panaszkodását, hogy állandóan tanítómesterük házimunkáját végzik és így semmi idejük sem marad egymásra. Gurujukat fekete mágusnak (dagadha-sīddha) - szó szerint égetett tanítónak - nevezték. Furcsállva az egészet, a herceg lopva követte őket vissza mesterük remetelakjához. Mantragupta hamar észrevette a tűznél ülő tanítót. Testét hamu borította és emberi csontokból készült nyakláncot viselt, külleme eléggé rémisztő volt. Ezután a herceg halotta, amint a mágus könyörtelenül azt parancsolta szerencsétlen szolgáinak, hogy titokban lopózzanak be a palotába és rabolják el a király leányát. A herceg továbbra is rejtekében maradt. Ekkor, rémületére, látta, hogy a mágus meglengette kardját, hogy lefejezze a hercegnőt. Éppen ekkor Mantragupta előugrott, megragadta a kerdot és helyette a mágus fejét vágta le. Mādhava Shankara- dīg-vījaya (Shankara világhódítása) című művében, mely Shankara a nondualista Vedānta egy kiemelkedő tanítójának tizennegyedik századi szent életrajza, egy másik megragadó történetet találunk. Egy nap, mondja a történet, egy kegyetlen Kāpālika jött a tiszteletre méltó Shankarához, igaz és az Önvaló (Ātmā) felismert tanítóként magasztalva őt és kegyelemért könyörgött hozzá. Shankara nyílt szívvel, de teljes közömbösséggel figyelt rá. A Kāpālika elmagyarázta, hogy Śiva kegyének megnyerésére már száz éve vezekléseket hajt végre. Fizikai testével akart Śiva mennyei birodalmába felemelkedni és Śiva megígérte neki, hogy beteljesíti vágyát, feltéve, ha ezért ő egy király vagy egy mindentudó bölcs fejét ajánlja fel neki. Miután a kāpālikának nem sikerült megszereznie egy király fejét, most Shankara fejét kérte. Pontosan megmérte a tanítót, ugyanis Shankara mindenféle tétovázás nélkül beleegyezett. Pontosította a helyet és az időt, ahol az ügy Shankara tanítványainak tudta nélkül megtörténhet, akik természetesen biztosan megakadályoznák a fővesztést. A kijelölt órában Shankara belépett a formanélküliség révületébe (nīrvīkalpa-samadhī), türelmesen várakozott a kard sújtására. A Kāpālika szemeit a részegségtől vadul forgatva lerohanta a szentet. Felemelte háromágú szigonyát (trīsul), hogy megfosztja Shankarát a fejétől. Abban a pillanatban Padmapāda, Shankara egy fő tanítványa, lelki szemeivel látta mi fog történni. Választott istenéhez Nri Sinhāhoz, vagyis Visnu ember-oroszlán inkarnációjához fordult segítségért. A hűséges tanítvány figyelmével végigkísérte az Isten oroszlán alakját, ahogy keresztülhatolt a téren és a titkos rejtekhelyre érkezett, majd arra kérlelte, hogy lépjen be a testébe, s fúziónálva akadályozza meg a szörnyűséget. Amint a Kāpālika háromágú szigonyát lengette, Padmapāda ráugrott és isteni hatalmánál fogva feltépte mellkasát. Shankara visszatért szokásos tudatállapotába és a kāpālika feltépett testét és Nri Sinhā véráztatta alakját felismerve maga előtt Visnuhoz szólt, hogy vonja vissza ezt a szörnyűséges aspektusát és ehelyett könyörületét nyilvánítsa ki. Ezek után Padmapāda visszanyerte szokásos tudatosságát és alakját, majd rögtön tanítója (aki lényegét tekintve Śiva inkarnációja volt) lótuszlába elé borult. 

Kétségtelen, hogy volt a Kāpālikák között gonosztevő és félkegyelmű, de koponyákat legtöbben hullaégetők és temetők mellől szerezték (tehát nem öltek érte), ahol is gyakorlataikat és furcsa mágikus szertartásaikat végezték. Természetesen volt néhány hiteles mester is az i.sz. tizenegyedik századi buddhista tanítóhoz Kānhához hasonlóan, aki dalaiban koponyahordozónak (kāpālin) hívta magát. Egy buja mosónőről (dombī) szól, akivel közösül, majd megöli, aki a műben a lelki Valóság női aspektusaként szerepel. A Śakti (Śiva női párja) megölése egyben a felemelését is jelenti. Ānha állítása szerint is tartalmaz a Kāpālika szexuális gyakorlatokra vonatkozó utalásokat. Habár lemondottak, mégis minden tavasszal és ősszel összegyűlnek egy nagy, orgiába vezető szertartásra. A szertartás során elvégzik az "öt M" gyakorlatát, melyet hírhedten a tantrizmus végez. Az "öt M" jelentése a szeszes italok (madya), a hús (mānsa), a hal (matsya), az afrodiziákumoknak gondolt szárított gabona (mudrā) fogyasztását, és úgyszintén a különlegesen felkészített nőkkel való szertartásos szeretkezést (maīthunā) foglalja magába. A Kāpālikák a Pāshupatákhoz ás a Kālamukhákhoz hasonlóan Śiva-imádók, de Śivát rettentő Bhairava aspektusában imádják. 

Az összes Kāpālika szertartás célja az Istennel történő egyesülés megvalósítása, melyeken keresztül a gyakornok emberfeletti képességekre (siddhi) és felszabadulásra tesz szert. Szertartásaikban emberi húst ajánlanak fel és az alkalmankénti emberáldozatokért - jogosan - vádolják is őket. Az emberáldozás gyakorlatát (puruṣa-mēdha) már az ősi védikus Indiában is ismerték, de a ṣ tiszta látók (rsī) számára ez csak egy jelképes gyakorlat volt. Megértették, hogy a valódi puruṣa áldozat a kozmikus Személy ősi önfelajánlkozása, mely nélkül az univerzum nem ṣ jöhetett volna létre (lásd, a Sāmkhya terminológiában, amikor a purusha belepillant a prakṛitibe). Századokon át azonban az emberáldozatokat valójában néhány szélsőséges csoport vette csak igénybe illetve néhány bigott király az istenségek kiengesztelésének egy eszközeként. 1832- ben a brit Raja végül törvényen kívűl helyezte ezt a szokást. 

Az emberi tudatosság fejlődésének szemszögéből e rémes Kāpālika gyakorlatot borzalmas visszafejlődésnek lehet tekinteni a Buddhizmus és a Jaina közösségek magas erkölcsi érzékenysége szempontjából, melyek az erőszaknélküliség és a könyörület tulajdonságait dicsőítik. Yogikus szempontból, ez ugyancsak egy visszalépés a szerencsétlen betű szerinti értelmezésbe, mert az Upanisádikus bölcsek megértették, hogy az áldozatok az ego lemondásáról szolnak, nem pedig az emberek és az állatok pusztítására vonatkozik. A tizennegyedik századra a Kāpālika rend látszólag eltűnt, talán azoknak az összegyűlt karmája által jött létre, akiknek nem sikerült megérteniük, hogy a yoga az ego metaforikus áldozata.



Felhasznált Irodalom 

SATGURU SIVAYA SUBRAMUNIYASWAMI: What Is Hinduism?, 1979 Living Whit Siva, Hinduism Contemporary Culture 

BHATTACHARYA: Bhattacharya: Krama: Sequential dynamics of Agamic Shaivism of Kashmir" to be published by Indica Books, Varanasi, India in 2016. 

FEUERSTEIN: Georg Feuerstein: Tantra: Path of Ecstasy July 28, 1998 Yoga Tradició I.-II. 2001, 2002 

ABHINAVAGUPTA: Abhinavagupta's Commentary on the Bhagavad Gita: Gitartha Samgraha, Publisher: Indica Books, Varanasi 2014 

SATCHIDANANDA: Swami Satchidananda: The Yoga Sutras of Patanjali, September 14, 2012 

BHARATI: Agehananda Bharati: The Tantric Tradition. 2. kiad. New York, 1975, Samuel Weiser Inc. 

DYCZKOWSKI: Mark S. G. Dyczkowski: Self Awareness Own Being and Egoity. H. n., 1990, k. n. Online: https://markdkashi.com/files/Self_Awareness_and_Egoity.pdf 

LAKŞMAŅJOO: Swami Lakshmanjoo: Kashmir Shaivism. The Secret Supreme. Delhi, 1991, Sri Satguru Publications /Sri Garib Dass Oriental Series 118/. 

MISHRA: Kamalakar Mishra: Kashmir Śaivism. The Central Philosophy of Tantrism. Delhi, 1999, Sri Satguru Publications /Sri Garib DassOriental Series 248/. 

VEKERDI: Puránák. A hindu legendairodalom gyöngyszemei. Szanszkrit eredetiből ford. Vekerdi József. H. n., 2008, Corvina /Fons Orientales/. 


© 2021 Śivahṛdayam . 1195 Budapest, Minden jog fenntartva.